Fiatal és szép

fiatalság

Őszintén, nem tudom, mennyi esélye van ma egy nyugati embernek igazán, hitelesen természetes kapcsolatot kialakítani az öregedéssel, de abban nagyon mélyen hiszek, hogy ez egy járható út, és életmód kérdése. Fontos, hogy tudatosan válasszuk meg, hogy mit engedünk be, és mit zárunk ki, még akkor is, ha számtalan olyan üzenetet fogadunk be napi szinten, amiről fogalmunk sincs, hogy befogadtuk. De pontosan ezért kell kiemelten nagy figyelmet fordítani arra, amit tudatosan viszünk be. Az időhöz és az életkorhoz, öregséghez való viszonyon szerintem egy életen át érdemes dolgozni, hogy elkerüljük annak a csapdáját, hogy mindig máshol akarjunk tartani, mint ahol éppen vagyunk.

Szabály, hit és (hamis) identitás

bizonytalanság

Kell a szabály, kellenek a keretek, és még a hitnek is kell, hogy legyenek szabályai. Ám ez nem lehet valami kívülről érkező kényszerű dolog, mert annak már semmi köze a hithez. Ami pedig belülről fakad, azt meg kell vizsgálni: belülről, de miből? Szeretetből, magából a hitből, vagy inkább félelemből? A félelemből született szabály sosem jó. A fenyegetettség érzéséből fakadó életforma betegség.

Nem a boldogság, és nem a siker

egyensúly

Az egyensúly és a megelégedettség ott kezdődik, amikor rájövök, hogy az én boldogságom egyáltalán nem kiemelt fontosságú a világban. Az életem értelmének az elsődleges mérői nem a teljesítményem, a birtoklásaim, és nem is az, hogy „éppen hol tartok”. Mert ezeket bármikor elveszíthetem, vagy legalábbis a javarészüket. Jön egy világjárvány, és elveszítem az állásomat. Tíz év után egyik napról a másikra megcsal és otthagy a férjem. A kérdés az, hogy ilyenkor mi az, ami marad? Amikor „mindent elveszítek”, mi az, ami mégis ott van, és nem elveszíthető?