„Ezek a legszebb éveid, élvezd ki”, én pedig kétségbeesetten tettem fel magamban a költői kérdést, hogy ha ez a legjobb, akkor mi jön ezután? Onnantól, hogy betöltöttem a 20. életévemet, ez visszatérő téma lett, minden születésnap körül jött a „legszebb éveid” népi felelgetős. Év közben pedig, ha bármi nehézség vagy hullámvölgy akadt, jött a refrén, hogy „ennél már csak nehezebb lesz, ezek még a szép évek” stb.. Úgy éreztem, én rontok el valamit, mégpedig nagyon súlyosan, mert mindenki azt mondja, hogy ezek a legszebb éveim, miközben én egyértelműen nem vagyok jól, vagy legalábbis nem mindig, és nem úgy, ahogy „kéne”. Fürdőznöm kellene ugyanis a fiatalságom fölött érzett örömben, habzsolni az életet, és mindig csak örülni, mert „ezek a legszebb éveim”. Miközben ez az időszak tele volt szorongással, bizonytalansággal, kérdésekkel. De ezekről senki nem beszélt.

Aztán ahogy haladtam a húszas éveim vége felé, úgy kezdtem tudomásul venni, hogy egyre jobban érzem magam a bőrömben. Egyre élvezetesebb az élet, nyugodtabb vagyok, kezdek lazább lenni, könnyebben kezelni különféle helyzeteket. És kezdtem rájönni, hogy nem rontottam el semmit a húszas éveim alatt, legalábbis abban az értelemben nem, hogy „nem azt éreztem, amit éreznem kellett volna.” Rájöttem, hogy az a temérdek kérdés, bizonytalanság, nyugtalanság mind az életszakasz természetes velejárója, mert a húszas éveiben az ember még mindennek a legelején áll, de már nem gyermekként, hanem saját magáért és az életéért felelősséget vállalva. Munka, magánélet, kapcsolatok, életkörülmények, ezek mindegyike hatalmas kérdőjel ebben az életszakaszban, mindenütt csak válaszra váró kérdések veszik körül az embert. De nem ez okozza a feszültséget és a szorongást, hanem sokkal inkább ezeknek a nem elfogadása. A szorongás leginkább abból az érzésből fakad, hogy „jól kéne éreznem magam, és én nem érzem magam jól”. Ebből gyűrűzik aztán tovább a bűntudat, a „mindenki jól csinálja csak én nem” jellegű kényszeres gondolatok, az elégedetlenség, a csalódottság. Teljesen más lenne akkor, ha az emberben nem lenne meg ez a kényszeres „jól kell lennem, hatalmas bulinak kell éreznem az életet annak minden egyes pillanatában” mentalitás.

Ahogy közeledtem a 30 fele, egyre több emberrel beszélgettem erről, mert egyre inkább meggyőződésem lett, hogy valójában a 30+ sokkal élvezetesebb lehet, mint a húszas évek, és kíváncsi voltam, hogy ezt mások hogyan élik meg. Beszélgettem nagyon idősekkel és középgenerációsokkal egyaránt, férfiakkal és nőkkel, és mindenki visszaigazolta ezt, és mindannyian elmondták, hogy valóban, ők is így élték meg. És akkor rádöbbentem, hogy ez újfent egy Jézus-Barabás probléma: egyenként mindenki Jézust, a tömeg viszont Barabást kiált. Egyenként mindenki azt mondja, hogy az élet az érettséggel és tudatossággal arányosan válik igazán élvezhetővé, a tömeg viszont a fiatalságkultusz mellett teszi le a voksát.

Mert ha valaminek igazán kultusza van a modern nyugati civilizációban, akkor az a fiatalság. Gyakorlatilag minden iparágat valamiképpen ez tart életben, a nagy iparágakat legalábbis mindenképp: a gyógyszerek, a kozmetikumok, a divatcikkek, a vendéglátás, és sorolhatnánk, valamiképpen mind a fiatalsággal való beteges megszállottság termékei, és egyben azon élősködnek. Emellé pedig társul egy olyan ideológia is, ami rendületlenül azt állítja, hogy minden csak akkor igazán értékes, ha az ember fiatalon tapasztalja meg/birtokolja. A szakmai sikerek sokkal vonzóbbnak tűnnek, amikor el lehet mondani, hogy aki elérte őket, az fiatal. Sokkal vonzóbb a siker, amikor fiatal archoz társítjuk, mint amikor egy idős ember ér el kiemelkedő szakmai sikert. A nagycsaládokat ábrázoló plakátokon a szülők általában nagyon fiatalok, a tömeggyártott szerelmes filmek fiatal párokról szólnak, és úgy általában ha körülnézünk a virtuális világban, azt láthatjuk, hogy emberi mivoltunkban kiteljesedni fiatalon kell, mert a kiteljesedés akkor „igazi”. Nyugaton teljesen beleszoktunk ebbe az ideológiába, és nagyon ritkán fordul elő, hogy megkérdőjelezzük, mert alapvetőnek tekintjük. Hogyha viszont körülnézünk egy kicsit más kultúrákban, akkor azt láthatjuk, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy a fiatalság volna Az Érték.

Számos tanulmányt lehet olvasni arra vonatkozólag, hogy a különböző kultúrák miként viszonyulnak a különböző életkorokhoz, és minél jobban beleássa magát az ember, annál nyilvánvalóbbá válik számára, hogy mennyire öncélú, egysíkú és végtelenül kártékony a nyugati modell, amelyben a fiatalság az abszolút érték, az öregkor pedig gyakorlatilag nincs tudomásul véve. Mert a modern nyugati civilizáció nem azt állítja, hogy az öregséggel baj volna, nem, ennél súlyosabbat tesz: úgy tesz, mintha nem venne róla tudomást. Olyan szinten tabusítja az öregkort, hogy pont ettől válik annyira rémületessé, és elkerülendővé. Kialakult az az illúzió, hogy az öregedést el lehet kerülni. Persze ezt józan ésszel senki nem gondolja így, de mégis úgy teszünk, mintha ezt hinnénk, mintha folyamatosan az örök élet – vagy inkább az örök fiatalság – elixírjét keresnénk. Egyes tanulmányokban amellett érvelnek, hogy mindez tulajdonképpen a halálfélelemből táplálkozik, mert az öregedést akaratunk ellenére is, tudat alatt olyan fogalmakkal társítjuk, mint a romlás, a betegség, amelyek mindegyike tulajdonképpen a halállal áll szoros összefüggésben, és innen a félelmünk. Ám ez egy mélyen nyugati mentalitás, a nyugati értékekkel rokon. Az öregedés ugyanis számos keleti kultúrában egészen más fogalmakat hív elő, úgymint tapasztalat, tudás, nyugalom, bölcsesség, és ezek azok a kulturális közegek, ahol az öregség gondolata nem félelmet ébreszt, ennek megfelelően pedig a fiatalság nem kerül piedesztálra. Egyébként ez is volna a természetes, mivel életkorok között nem érdemes, és nem is lehet rangsorolni: a saját jogán minden életkor az, ami, miért volna az egyik jobb, mint a másik? Végtelenül önkényes hierarchiát kialakítani az életkorok között merőben természetellenes is. Ám ez egy olyan kérdés, amit mi a nyugati kultúrába ágyazottan már inkább csak intellektuálisan ragadhatunk meg, mert bármennyire mély megértésünk és belátásunk is legyen, tapasztalatilag nem vagyunk képesek – vagy csak nagyon ritkán – az egész megélésünket megváltoztatni. Mégis azt hiszem, hogy nagyon fontos foglalkozni ezzel a kérdéssel, minél tudatosabban hozzáállni, és valamiképpen átnevelni magunkat – egyéni szinten, mert láthatjuk, hogy a tömeg mindig Barabást kiált.

Őszintén, nem tudom, mennyi esélye van ma egy nyugati embernek igazán, hitelesen természetes kapcsolatot kialakítani az öregedéssel, de abban nagyon mélyen hiszek, hogy ez egy járható út, és életmód kérdése. Fontos, hogy tudatosan válasszuk meg, hogy mit engedünk be, és mit zárunk ki, még akkor is, ha számtalan olyan üzenetet fogadunk be napi szinten, amiről fogalmunk sincs, hogy befogadtuk. De pontosan ezért kell kiemelten nagy figyelmet fordítani arra, amit tudatosan viszünk be. Az időhöz és az életkorhoz, öregséghez való viszonyon szerintem egy életen át érdemes dolgozni, hogy elkerüljük annak a csapdáját, hogy mindig máshol akarjunk tartani, mint ahol éppen vagyunk.

Nagyon messzire vezet ez a kérdés, és közben mégis olyan nagyon egyszerű. Talán pont ezért tűnik gyakran olyan mérhetetlenül bonyolult és nehéz kérdésnek, mert nem vagyunk megérve az egyszerűségére, nem vagyunk eléggé tudatosak ahhoz, hogy megéljük ezt a mély egyszerűséget. Jó erről beszélgetni, számomra nagyon élvezetes erről különféle életkorú emberekkel eltársalogni, de bizonyos alapművek képesek olyan megerősítést nyújtani, ami legbelül megszilárdítja az embert, és amit már nem kezdenek ki korunk és világunk szeszélyei. Ilyen például a Tibeti halottaskönyv, amiről írhatnánk, és írtak is már könyvtárnyi szöveget, értelmezést, de átütő erejéhez nagyon egyszerűen hozzáférhetünk: ha olvassuk.

Imre Eszter