Hajlamos vagyok az igazán nagy döntéseimet „hirtelen”, „impulzívan” meghozni. Legalábbis kívülről ez így szokott kinézni. Olyan döntésekre gondolok, mint például elköltözni egy másik országba, felmondani egy munkahelyen, vagy beadni a válókeresetet, hogy csak néhány példát említsek. Ezek mellett természetesen ott vannak a mélyen magánjellegű döntések is, amikről az ember nem is feltétlenül beszél másoknak, de ő maga érzi, hogy megszületett egy olyan döntés, ami alapjaiban írja át az egész életét. Nos, ezek azok a döntések, amiken nem szoktam gondolkozni – és mindig a lehető legjobban sülnek el. Ezek a döntéseim visznek előre, általában lendítenek egy nagyot a dolgokon, és úgy alakítják az életemet, hogy önazonosnak és elégedettnek érzem magam benne. És amikor valaki esetleg megkérdi, hogy de miért döntöttem így vagy úgy, akkor egyszerűen csak annyit tudok mondani, hogy azért mert „így éreztem”. Ez az „így érzem” pedig egy zsigeri meggyőződés, ami mellett nincs helye kétségnek, és ami mély nyugalommal tölt el. Azért hangsúlyozom ezt a nyugalmat, mert egyébként örökösen kételkedő típus vagyok, az „igen, de” és a „mi van, ha” nagymestere. Aki közelebbről ismer, pontosan tudja, hogy mennyit tudok tépelődni egy-egy kérdésen, mennyire szét tudok elemezni egy-egy gondolatmenetet, és ezzel általában napokra, akár hetekre lefárasztom magam. Pontosan ez az, ami megszűnik az „úgy éreztem” döntések esetében. Olyankor csak a mélységes nyugalom van. És azt gondolom, hogy ezek azok a pillanatok, élethelyzetek, amikor az intuíció átveszi az irányítást.

Olvastam arról, hogy vajon mit is jelenthet pontosan az intuíció, miben áll, mi hozza működésbe stb., és sokféle magyarázatot találtam, kezdve attól, hogy az intuíció tulajdonképpen a már meglévő tapasztalatainknak valamiféle összessége tudat alatt, egészen addig, hogy ez az a bizonyos isteni szikra. És egyszer megkérdeztem erről valakit, akinek nagyon sokat adok a véleményére, egy olyan embert, akit a tisztánlátásáért és a megértéséért becsülök. Egész pontosan azt kérdeztem tőle, hogy szerinte hogyan lehet megkülönböztetni az intuíciót a félelemtől. Mert nem értettem, hogy mi történik velem olyankor, amikor napokat, heteket vagyok képes rágódni valamin, újabb és újabb kérdéseket generálva saját magamnak, és a végére már úgy érzem magam, mint egy drótkötélbe gabalyodott kisállat, amelyik minden szabadulásra tett kísérlettel egyre jobban belecsavarja magát. Nem értettem, hogy ez mi lehet, hiszen megvan az az élményem, hogy mennyire tisztán és ösztönösen lehet döntést hozni, és az mennyire felemelő érzés. Erre pedig az illető azt válaszolta, hogy egyszerű: az intuíció pontosan a félelemnek a hiánya. Mert az én kérdésem az volt, hogy amikor azért nem teszek meg valamit, mert attól félek, hogy „de mi van, ha”, akkor az miből származik? Nem lehet, hogy az intuícióm akar valamire figyelmeztetni, valamiről lebeszélni? És ez a válasz, hogy az intuíció a félelem hiánya, megvilágító erejű volt. Mert tényleg pontosan ez az élmény: amikor intuitíven döntök valami mellett, akkor sosincs félelem. Akkor csak egy válasz van, egy meggyőződés, és a teljes bizonyosság, nyugalom. Tehát az intuíció gyakorlatilag a félelem ellentéte, az az erő, ami képes lefegyverezni a félelmet.

De akkor mi történik olyankor, amikor adott egy helyzet, dönteni kell, és csak a kérdések jönnek? Ilyenkor általában a kérdések száma exponenciálisan növekszik, egyre kevésbé látok tisztán, és egy idő után elfog a rettegés, mert úgy érzem, semmit nem értek, és képtelen vagyok dönteni. Jellemző ezekre a helyzetekre, hogy hajlamos vagyok a legrosszabb forgatókönyvet látni, és semmiféle kapcsolatban nem vagyok saját magammal, úgy érzem, hogy már nem is találom magam a számtalan kérdés között, és teljesen elveszettnek érzem magam. Nos, az a tapasztalatom, hogy ezekben a helyzetekben is pontosan tudom, érzem, hogy mi az, amit tenni szeretnék, mi az a döntés, ami mellett le akarom tenni a voksomat, de a félelem akkora távolságot ékel közém és ezen tudás, megérzés közé, hogy egyszerűen képtelen vagyok felismerni a jelenlétét. És ilyenkor fordulok kifele, remélem, hogy más ad egy választ, más majd dönt helyettem. Igen ám, de bármit is mond bárki más, csak nem nyugszom. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy más döntsön helyettem, és ez rájöttem, azért van, mert ha nem is látom, nem is tapasztalom, megvan bennem a tudás, hogy én miként akarok dönteni, és ez nem engedi, hogy más kezébe adjam a döntést. De rendkívül nehéz helyzetek szoktak ezek lenni, és nagyon fárasztóak. És kezd letisztulni, hogy ilyenkor mi is történik.

A külső megfigyelő módszere elengedhetetlen az egészséges élethez szerintem: az embernek tudni kell távolságot tartani önmagától, és olykor kívülről szemlélni saját magát. Az olyan helyzetekben pedig, amikor begyűrűzni látszik a temérdek kérdés, a tanácstalanság, a félelmek, akkor pedig gyakorlatilag ez az egyik legjobb gyógyszer: kilépni magamból, tenni egy-két lépést hátra, és megnézni, hogy mi történik. És ilyenkor kristálytisztán látszik, hogy mennyire mesterséges és hamis az a rengeteg kérdés. Általában egy döntéshelyzetben egy kérdés van, amire meg kell találni a választ: ezt akarom, vagy inkább amazt. Minden más már gerjesztett kérdés, félelem, káosz. És én egyre inkább azt hiszem, hogy olyan egyszerűen nincs, hogy az ember nem tudja, mit akar. Olyan van, hogy az ego akkora káoszt teremt – mert neki az a lételeme – hogy nehéz, sőt olykor úgy tűnik, lehetetlen meglátni azt a végtelenül egyszerű választ, ami márpedig ott van. Nagyon sok minden közrejátszhat: a félelmek, a társadalmi interakcióink során begyűjtött temérdek információ, az önbizalomhiány, de mindezek alatt igenis ott van az autentikus válasz, ami maradéktalanul saját és valódi. Vannak az életben könnyebb, és vannak nagyon nehéz döntések, választások. De a saját tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy a válasz, a döntés kivétel nélkül mindig ott van bennünk. És azt is gondolom, hogy nem lehet rossz döntést hozni, csak hamis döntést. Hamis döntés pedig akkor születik, amikor nem sikerül feloldani a káoszt, és megpillantani azt a mélyen saját és valódi döntést, és megakadályozzuk az intuitív tudás felszínre törését. Ilyenkor hagyjuk a félelmeinket dönteni magunk helyett, és a rossz döntés fogalma szerintem ezt takarja.

Azt gondolom, hogy legtöbb esetben nem a racionális érvelésünket kell megtanulnunk fejleszteni, hanem egy egészen másik képességet kell elsajátítanunk: éspedig azt, hogy félretegyük az útból az ego által gördített temérdek akadályt, és megtanuljunk kilépni ebből az ördögi körből. Erre egyrészt kiváló a relaxáció és a meditáció, mert ott megtapasztalhatjuk, hogy ez igenis lehetséges, létezik az a tiszta tudatállapot, amikor egyértelművé válik, hogy mi valós és mi hamis, felesleges. Másrészt pedig nekem az egyik legnagyobb segítség ezen a téren Hawkins A tudatszintek meghaladása c. könyve volt. Tisztán felismertem benne a saját életemet is megkeserítő dinamikákat, és érthetően, tisztán megmutatta ez a könyv, hogy mire kell odafigyelnem akkor, amikor már hajlamos lennék elvesztődni a saját fejemben. Mindemellett pedig megnyugtató, hogy ez az egész tulajdonképpen természetes – abban az értelemben, hogy ez az ego működési elve, nincs ebben semmi meglepő. És onnantól kezdve, hogy ez a felismerés megtörtént, a „baj” már sosem lesz akkora, mint korábban, amikor még teljesen a hálójában élt az ember. Attól még egy élet munkája szerintem ezt helyesen kezelni, de a méregfogat már az első felismeréssel ki lehet húzni, és ez rendkívül megnyugtató.

A hivatkozott A tudatszintek meghaladása című könyv itt vásárolható meg.