Szabály, hit és (hamis) identitás

bizonytalanság

„Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet. Bontsd le
szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem,
hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég.

A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen
lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.

A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha komoran
és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik
és finoman, hajlékonyan támogat.”

Weöres Sándor – A teljesség felé

Az úton lévő ember számára mindig más a legfontosabb, mindig más az aktuális, a legégetőbb kérdés. Persze azt is mondhatnánk, hogy minden úton lévőnek, minden keresőnek egy és ugyanaz a kérdése, ugyanezt keresi, de mivel emberek vagyunk, gyarlók, csak úgy tudunk úton lenni, ha mindig rátapadunk valamire, ami akkor éppen a leginkább foglalkoztat. Az elménk nem tud mit kezdeni a semmivel, ezért mindig kiragad magának valamit, amin aztán a hétköznapokban rugózhatunk. Számomra ilyen a bizonyosság-bizonytalanság kérdése, és az ebből fakadó kényszeres önszabályozás problémája.

Nagyon érdekesen kapcsolódunk egymással, a bizonytalanság és én. Egyfelől megrémiszt, és hajlamos vagyok úgy érezni, hogy szilárdan le kell horgonyoznom valahová, hogy ne féljek. Másfelől viszont pont a bizonytalanság az, ami nem csak életben tart, hanem hajt is. Tulajdonképpen a bizonytalanság az az állapot, amiben a leginkább elememben vagyok, de ehhez hozzátartozik a félelem is. Sokáig azt hittem, hogy valami komoly gond van velem, hogy két ellentétes erő hajt, és nem tudom, melyik vagyok, melyik a valós énem. Mindenekfelett vágytam a bizonyosságra, a kiszámíthatóságra, miközben mindent elkövettem, hogy minél több bizonytalanság vegyen körül. És ez a kettő nem egymást követte, hanem egyszerre történt, egymásra tevődött a két törekvés. Időbe telt, mire ezt felismertem, és amikor már elég közel voltam ehhez a felismeréshez, az élet hozott egy egészen egyedi lehetőséget arra, hogy szembenézzek vele, és döntsek, hogy felvállalom-e: a bizonytalanság a lételemem.

Amikor idén a koronavírus járvány közepette elveszítettem az állásomat, két lehetőség állt előttem: keresek egy másik stabil állást, vagy elengedem ezt, és megpróbálok csak azzal foglalkozni, amit szívvel-lélekkel csinálok, vállalva a teljes kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot. És ekkor jöttem rá, hogy nem tudom tovább azt hazudni magamnak, hogy a teljes bizonyosságra vágyom, mert tulajdonképpen csak ott tudok igazán önmagam lenni, ahol a bizonytalanság tartja egyben az életet. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténik, de megtörtént, és bárminél jobb érzés: beleengedni magam abba a tapasztalatba, hogy sosem tudhatom, mit hoz a holnap. Mert ez függetlenül attól, hogy én beleengedem-e magam, így van. Csak illúzió, hogy tudjuk, mit hoz a holnap, az igazság az, hogy a legkevésbé sem tudhatjuk. De ezt többféleképpen meg lehet élni: félve, vagy üzemanyagként használva.

Mindezt azért írom le, mert szerintem innen kezdődik a hit kérdése. A hit tulajdonképpen a bizonytalanság szeretete, mert hinni annyit tesz, hogy tudom, semmit nem én irányítok, és ott beszélhetünk igazán hitről, ahol a nem irányításnak a gondolata nem szorongást, hanem sokkal inkább megnyugvást és önátadást eredményez. És ezen a ponton nagyon sok minden eldől, mert itt fennáll a veszélye annak, hogy az ember a hitéből szabályt, aztán pedig identitást farag magának. Ami tulajdonképpen pont annak a jele, hogy nincs is szó valódi önátadásról, mert az teljességgel kizárja annak a lehetőséget, hogy identitásként kezdjen működni – vagy pontosabban kezdje működtetni az ember.

Arra gondolok, amikor a hívő a hitéből felállít magának egy szabályrendszert, aminek maradéktalanul meg kell felelnie, és amikor ez nem sikerül, vagy sérül, akkor elemészti őt a bűntudat. Ennek súlyosabb esete a szektásodás, ami gyakorlatilag bármilyen hitrendszer körül kialakulhat. Ilyenkor a bizonytalanság elfogadása és az önátadás csak látszólagos, mert valójában ez egy nagyon erőteljes kapaszkodásra utal, folyamatos fenyegetettség-érzésre, félelemre.

Én is azt gondolom, hogy kell a szabály, kellenek a keretek, és még a hitnek is kell, hogy legyenek szabályai. Ám ez nem lehet valami kívülről érkező kényszerű dolog, mert annak már semmi köze a hithez. Ami pedig belülről fakad, azt meg kell vizsgálni: belülről, de miből? Szeretetből, magából a hitből, vagy inkább félelemből? A félelemből született szabály sosem jó. A fenyegetettség érzéséből fakadó életforma betegség. Szabály az, hogy nem lopok meg senkit, nem csalok, nem verem át az embereket. De nem azért szabály, mert jogi értelemben az, hanem mert ez így fakad belőlem. De sok esetben látunk olyan szabályokat is, amelyek ellentmondanak a hitrendszernek magának: ebből született az egész krisztusi passió. Egy hit- és szabályrendszer alapján az emberek megölték az Isten fiát. De bőven láthatunk még a hit zászlaja alatt elkövetett szörnyű embertelenségeket, amelyek mindegyike tökéletesen ellentmond a hitnek magának. És ezeket a borzalmakat mindig a félelem és a bizonytalanság elviselésének a képtelensége szüli. De nem is kell ilyen „nagy” dolgokra gondolni. A saját hétköznapjainkban is megfigyelhetjük, hogy hány meg hányszor követünk el hibákat abból fakadóan, hogy már nem arra figyelünk, amit a hit jelent tulajdonképpen, hanem a vele összekapcsolt külsőségekre, szabályokra. És nem kell feltétlenül vallási kérdés legyen. Tipikus eset, amikor egy mozgásszegény életmódot folytató ember rájön, hogy változtatnia kell, mert megbetegszik, ha nem mozog, és elkezd őrült tempóban edzeni, és olyan szintre emeli ezt az új szabályt, hogy betegen és kialvatlanul is elmegy edzeni, mert szabály lett a mozgásból. Az eredeti cél – formába hozni magát, egészségesebb életmódot kialakítani – útközben elfelejtődött, és már csak üres szabály maradt, ami feszélyez, természetellenes, és az ember már nem élhet benne emberként. Azért írtam erről, mert magamon tapasztaltam, sokszor, hogy mennyire könnyű beleesni ebbe a csapdába. Számtalanszor előfordult velem is, hogy egy felismerés nyomán megszületett valami, amiben hiszek, és aztán pillanatokon belül szabályt, sőt identitást faragtam belőle magamnak. Nem kellett sok idő elteljen, hogy elkezdjem feszélyezve, megszorítva érezni magam – saját magam által, és hamarosan borult minden, és kezdhettem az egészet elölről.

Azt hiszem, ez a keresőkre leselkedő egyik legnagyobb veszély, és azt is gondolom, hogy sokszor bele kell futni, mire az ember megtanulja tudatosan kezelni. Ezért jelentenek olyan sokat számomra Weöres szabályról írt sorai, mert elképesztő éleslátással, nagyon tömören és tűpontosan leírja, hogy mit kell a szabály kapcsán tudatosítanunk. És mindennek a gyökere szerintem a bizonytalanságban keresendő: amíg azt nem tudom nyugodtan és elfogadással viselni, addig bármiféle szabály és hit hatalmas veszélyt jelenthet. Ám amint megtanulom a bizonytalanságot magamban hordani, és nyugalommal viselni, onnantól a hit és a szabály segít elemembe kerülni, kibontakozni, és egyre teljesebb önmagammá válni.

(Hivatkozott könyv: Weöres Sándor A teljesség felé)

Imre Eszter