A minap azon töprengtem, hogy a járványra való tekintettel vajon miért nem merült fel, még csak kósza gondolat szintjén sem, az iskolai év befagyasztása. Követjük a hírekből, hogy az egyes országok miként próbálják a legjobb tudásuk szerint a lehető legjobb megoldást nyújtani – hogy az oktatás se sérüljön, de a járványgörbe se ugorjon az egekbe. És sehol nem találkoztam a tanév felfüggesztésének lehetőségével. Hogy az a gyermek, aki most ötödik osztályt kezdene, jövőre kezdje az ötödiket. Tudom, hogy ez rettentő szerteágazó probléma, de rávilágít a modern társadalom egyik legsúlyosabb betegségére, ami megkockáztatom, súlyosabb, mint sok más betegség: ez pedig a produktivitás kényszere.

Azt a kort éljük, amikor az egotrénerek és dollármilliárdosok számítanak az elsőszámú inspiráció-forrásnak, a két unásig koptatott jelszó pedig a siker és a boldogság. Minden a siker és a boldogság kultusza és hajszolása köré épül, és gyakorlatilag ez lett az emberi élet két mércéje. Amióta mindenféle spirituális és hitbéli alap elkopott az ember életéből, azóta csak ebben lehet mérni: Sikeres vagy? Boldog vagy? Az már megint messzire vezetne, hogy tulajdonképpen mi számít sikernek, és mi boldogságnak. Ez a két imperatívusz pedig teljesen ellehetetleníti a tanév felfüggesztésének még csak a gondolatát is. Mert megtanultuk az életet aszerint mérni és értékelni, hogy milyen korban hol tart az ember, és a „hol tart” elsősorban a teljesítményét jeleni: 30 évesen legyen már tudatosan, szépen kiépített karrier, mellé család, gyerekek, tehermentesített lakás. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy minden óramű-pontosan történjen, ötödikben az ember legyen ötödikes, egy évet sem lehet elvesztegetni.

Emellett pedig hatalmas reprodukciós rátával terjed az egoizmus, a maradéktalan énközpontúság kultusza. Elég meghallgatni bármelyik önjelölt motivációs trénert, és az első és legfontosabb szlogen a „tégy magadért”. Ami önmagában rendben is lenne, csakhogy az ember hajlamos a végletekben való gondolkodásra, és ebből a „tégy magadért” hívószóból kiépült a gátlástalan önzőség kultúrája. Az, ami az alapvető keresztény értékrend szerint még magyarázatra nem szoruló alapérték volt, az egymásra való odafigyelés, a felebaráti gondoskodás, az alázatos egymás felé fordulás ma már nem csak ódivatúnak számít, hanem egyenesen szitokszavak. Mintha az az egyén, aki másokra odafigyel, és nem csak a saját érdeke mentén értelmezi a világot, valamiképpen elmaradott volna a fejlődésben, mintha lemaradt volna valamiről, legalábbis ezt sulykolják a posztmodern kultúra parazitái, az „önsegítő” trendek.

Az önzésre alapozó boldogság- és sikerkultusz mellett teljesen elsikkad az a felismerés, hogy az élet értelme márpedig nem az érzelmek közül önkényesen kiemelt és piedesztálra állított boldogság. Számomra az egyik legnagyobb súlyú felismerés volt, amikor rádöbbentem, hogy a boldogság is csak egy érzelem a számos másik közül, és az emberi természettel, sőt a természettel mint olyannal ellentétes, összeférhetetlen az, hogy kiválasztunk egy érzelmet és azt tesszük meg az életünk értelmévé. Az ember olykor boldog, máskor nem annyira. De ettől még élhet teljes értékű, tartalmas és mély értelemmel bíró életet.

Úgy gondolom, hogy amit keresnünk kell, amire törekedni érdemes, az az egyensúly megteremtése. Egy olyan élet, amiben bármi történik, bármit hoznak a külső körülmények, megállunk stabilan, és ugyanúgy szeretni tudjuk az életet, bármit is ad éppen. Az élet szeretete pedig elsősorban nem a saját magam szeretetéről szól, hanem mindannak a szeretetéről, ami körülvesz, ami vagyok én magam, de ami a másik is, aki mellettem él, legyen az a férjem vagy a szomszédom. Az én jólétem semmivel sem fontosabb a másikénál, és itt mutatkozik meg a boldogságkultusz paradoxona: amíg én csak a saját érdekeimet és boldogságomat hajszolom, amíg én vagyok az egész létezés középpontja, addig egész egyszerűen lehetetlen boldognak lennem. Mert az ember nem önmagában létezik a világban, hanem minden más emberrel és élővel egyszerre, és kapni csak ott lehet, ahol adok is. Odafigyelést, törődést, empátiát, megértést.

Az egyensúly és a megelégedettség ott kezdődik, amikor rájövök, hogy az én boldogságom egyáltalán nem kiemelt fontosságú a világban. Az életem értelmének az elsődleges mérői nem a teljesítményem, a birtoklásaim, és nem is az, hogy „éppen hol tartok”. Mert ezeket bármikor elveszíthetem, vagy legalábbis a javarészüket. Jön egy világjárvány, és elveszítem az állásomat. Tíz év után egyik napról a másikra megcsal és otthagy a férjem. A kérdés az, hogy ilyenkor mi az, ami marad? Amikor „mindent elveszítek”, mi az, ami mégis ott van, és nem elveszíthető?

Nos, bármennyire is avítt gondolat, erre a kérdésre a válasz szerintem a hitnél kezdődik, ami egyrészt egy intuitív jelenség, másrészt viszont művelhető. Tudatos választás kérdése, hogy hogyan művelem ezt a hitet, de kétségkívül minden adott a műveléséhez. Például olvasgathatom Weörest, A teljesség felé-t, ha megerősítésre vágyom, vagy elmerülhetek Jung elmélkedéseiben, ha megértésre. Nagyobb szükség van az értő olvasásra, mint bármikor, és a lelkem legmélyéről hiszem, hogy a jó könyvekben rejlik a modern gondolkodó megváltása. Jó könyv alatt pedig ebben az esetben azt a szöveget értem, amit nem az író írt, aminek az író csupán csatornája, közvetítője volt, és ebből fakad az univerzalitása. Semmihez sem fogható érzés, amikor az ember megéli, hogy egy könyv megmentette az életét. Jung sorai jutnak eszembe: „Élet és szellem két hatalom vagy szükségszerűség, amelyek között van kijelölve az ember helye. A szellem adja az ember életének az értelmet és a legteljesebb kibontakozás lehetőségét. Az élet azonban elengedhetetlen a szellem számára, mivel semmire se megy az igazával, ha nem képes élni.”

(Hivatkozott könyvek: Weöres Sándor – A teljesség felé; C.G. Jung – A nyugati és keleti vallások lélektanáról)

Imre Eszter