A balerina című könyv elején Edith Eva Eger az olvasóhoz szól. Elmeséli, hogy közel nyolcvan éve írja ezt a könyvet: amikor tizenhat évesen átélte a holokauszt borzalmait, amikor látta felnőni a gyermekeit, majd az unokáit és dédunokáit, amikor gimnazistákat tanított és a trauma kezelésére szakosodott pszichológus vált belőle, amikor a sok kedves kliensével és a világ megannyi táján őt hallgató közönséggel teremtett kapcsolatot – lélekben már akkor is az olvasónak írt. A balerina című memoár a szerző hosszú évek alatt szerzett élményeinek emlékeiből született. Megtudhatjuk, hogy az írónőt milyen módszerek segítették túlélni az elképzelhetetlent. A könyvből az is kiderül, hogy az ember gonoszságra való hajlamának története egyben a remény iránti makacs vágyakozásának története is.

A balerina szerzője elmondja az igazságot mindarról, ami történt, hogy soha többé ne felejtsük el, és hogy átadja a remény örökségét, az életörömöt, és azért, hogy a több millió ember halála ne legyen hiábavaló. Ezzel a könyvvel az írónő az élet diadalát ünnepli.

A balerina nemcsak Edith Eva Eger élettörténete, hanem az olvasóé is, aki olyan nyugtalanító jelenségekkel szembesül, mint a fegyveres erőszak, az internetes zaklatás, a klímaváltozás, a pandémia, ráadásul ott van a szorongás, a depresszió, a pánikbetegség és az öngyilkosság megdöbbentően magas aránya. A pszichológus szerző a közel egy évszázad alatt felgyűlt tapasztalatait és az átélt gyógyulást olyan módon fordítja az olvasó javára, hogy nemcsak tartja benne a lelket és támogatja, hanem érzelmi és lelki mintát is kínál ahhoz, hogyan békéljünk meg az életben elkerülhetetlenül ránk találó fájdalmakkal, küzdelmekkel.

A balerina inspiráló története megmutatja, miként fogadjuk el örökségünk terhét, miként lehetünk erősek és hitelesek, hogy túlléphessünk az áldozatszerepen, és úgy döntsünk, hogy szabadon fogunk áttáncolni az életünkön, bármilyen pokoliak is a körülmények. Példát mutat arról, miként élhetünk úgy, amilyenek igazából vagyunk: értékesen és szabadon.