Év végén általában át szoktam gondolni, hogy mi az, amire az elmúlt év megtanított, mi az, amiben változtam, gyarapodtam.

Számomra a 2018-as év volt a vízválasztó, mert akkor volt egy komolyabb mélypontom, aminek következtében gyakorlatilag minden megváltozott az életemben, és úgy érzem, hogy azért tudtam elindulni „felfele”, mert elértem a teljes mélypontot.

Hogyha nagyon tömören kellene összefoglalnom, hogy mi is volt a problémám, akkor mindenképp a kontrollvágyat mondanám.

Mindig az a típus voltam, aki a csoportfeladatokat is inkább teljes mértékben önállóan végzi el, aki semmit nem mer másra bízni, és aki sosem kér segítséget, mert meggyőződése, hogy csak az a munka lesz becsületesen elvégezve, amit ő maga végez el. És mindez még csak a felszín. Mert ezek olyan dolgok, amiket még valóban kontrollálni tud az ember, még akkor is, ha nagyon kimerítő. Ám ez csak táplálja azt az illúziót, hogy a világ dolgai és az élet úgy általában kontrollálható. Mert valójában nagyon kevés az, ami tényleg az ember kezében van. Az életvitelem, a munkavégzésem, a döntéseim, választásaim természetesen mind az én kezemben vannak, ám ez még egyáltalán nem jelenti, hogy uralom az életet.

Bármikor bármi megtörténhet, ezt a gondolatot pedig alapvetően három különböző módon lehet lereagálni:

• a szorongó ember, aki mindent a kezében akar tartani, megrémül tőle;
• a valóságtól elrugaszkodott hurráoptimistára eufórikusan hat;
• a valamennyire kiegyensúlyozott ember viszont ezt egyszerűen tényként fogadja el, amihez nem társul előjel.

Életszakasza is válogatja, hogy ki éppen miként dolgozza fel azt, hogy bármikor bármi megeshet. Emellett pedig minden életszakasznak megvannak a maga kihívásai, amelyek valamilyen formában mindig megtanítanak minket arra, hogy az élet végső soron nem kiszámítható.

Amikor megszületett bennem a felismerés, hogy az elviselhetetlen szorongásom pontosan a kontrollvágyamból fakad,

akkor egyrészt következett egy leírhatatlan megkönnyebbülés, mert megtapasztaltam, hogy mentálisan teljesen összeomlottam, és mégis itt vagyok, élek, az élet megy tovább. Ez hozott magával egy felszabadulást, hogy a mélypont még nem a világvége, valamint ráéreztem a szabadság ízére abban az értelemben, hogy nem kell mindent megpróbálnom irányítani.

A kontrollvágy és a szorongás börtön az ember számára,

mert megfosztja az egyént a szabadságától. Amikor szorongok, és gondolatban ki akarok térni minden eshetőségre, fel akarok készülni mindenre, akkor nem vagyok szabad, telnek a napjaim, és én nem élek. Éveket, rosszabb esetben évtizedeket lehet elveszíteni ezzel a szorongással, és ezt az időt már senki nem adja vissza nekünk.

Mindemellett pedig a modern nyugati civilizáció a kontrollvágy és a szorongás melegágya. Elég, ha vetünk egy pillantást az orvostudományra: ma már lehet úgy is élni, hogy az ember havonta jár ilyen-olyan ellenőrzésekre, mert „biztos, ami biztos”. A kérdés csak az, hogy ha folyamatosan ellenőrzésekre, szűrésekre, mérésekre stb. járunk, akkor az milyen élet? Mert ez azt vonja magával, hogy folyamatosan a betegség lehetőségét akarjuk kiszűrni, tehát folyamatosan a betegség gondolatával élünk. Ez már önmagában megbetegítheti az embert, arról nem is beszélve, hogy a világ összes szűrése sem tud kiszűrni mindent.

Elborzaszt, hogy miként zajlik a terhesgondozás napjainkban. Három-négy hetente ultrahang, ilyen vizsgálat, olyan mérés, amolyan genetikai szűrés stb. Miközben a csapból is az folyik, hogy ez egy nő életében a legcsodálatosabb 9 hónap. De hogy volna csodálatos, ha folyamatosan félelemben telik? Vannak olyan fiatalok, akik már huszon-, harmincévesen folyamatosan orvosokhoz járnak, hogy ilyen-olyan lehetőségeket kizárjanak.

Persze azért nem a középkorban élünk, úgyhogy meg kell találni a középutat, hogy élvezzük az előnyeit a tudománynak, az orvoslásnak, és nyilván örülhetünk, hogy nem halunk vagy nyomorodunk bele mindenféle banális betegségbe. A másik véglet azonban ugyanannyira megbetegítő és káros, mint a teljes nemtörődömség – ha nem még károsabb.

Nem igaz, hogy nem lehet félelemben élni, mert aki szorongott már életében, az pontosan tudja, hogy lehet félelemben, sőt rettegésben is élni, nagyon sokáig. Csak érdemes? Meg élet az egyáltalán? Könnyelműen kimondjuk olykor, hogy egy lebénult ember élete nem élet, de vajon egy folyamatosan szorongó ember élete mennyivel méltóbb az élet szóra? A szorongás tehetetlenséget szül, elzárkózást, és elragadja az embertől a drága éveit, amiket nem kap vissza soha. Mindez pedig abból fakad, hogy elhisszük: uralni tudjuk az életet.

A 2020-as év nyomatékosan rávilágított, hogy nincs kontroll.

Hogy semmi nem biztos, és bármikor bármi megtörténhet. 2019 szilveszterén úgy koccintottunk az új évtizedre, hogy a legelrugaszkodottabb elképzeléseinkben sem szerepelt mindaz, amit 2020 hozott társadalmi és egyéni szinten egyaránt.

A 2020-as év univerzális tanulsága,

amit a saját bőrén megtapasztalt mindenki a világon, a következő: sosem tudjuk, hogy mi következik, és sosem tudunk mindenre felkészülni. Aggódunk, szorongunk 200 dolog miatt, és a 201-ik fog megtörténni. Ez lehet ijesztő, de lehet felszabadító gondolat is: mert eljuthatunk általa arra a következtetésre, hogy semmi értelme a jövő miatt aggódni, és különféle forgatókönyvekre felkészülni. Elég, ha mindenki végzi a dolgát és éljük az életünket, mert ha valaminek be kell következnie, úgyis be fog, és akkor legalább addig élvezzük a szabadságot, az egészségünket, a lehetőségeinket.

Magamon azt tapasztaltam, hogy a helyzethez képest egész jól viseltem ezt az évet, és mindazt, amivel járt. Ebben nagy szerepe van a 2018-as összeomlásomnak, és az akkori felismerésemnek, hogy a kontrollt meg kell tanulni elengedni. Azt gondolom, hogy ha az előtt történt volna mindaz, ami 2020-ban, akkor sokkal nehezebben viseltem volna.

Nem véletlenül írom, hogy a kontroll elengedését tanulni kell. Ugyanis az első nagy felszabadító felismerés után jön a neheze: amikor a mindennapi életben gyakorlatba kell ültetni ezt a felismerést. Biztos van olyan, akinek ez megy magától, és ők a nagyon szerencsés bölcs emberek szerintem. De nekem nem ment egyedül, és több forrásból is szükségem volt segítségre.

Egyrészt segített a terápia, valamint az olyan emberek, akik már megélték ezeket a problémákat. Ők voltak azok, akik saját életvitelükkel hitelesítették a tanácsaikat és meglátásaikat, amiket megosztottak velem.

Másrészt viszont hatalmas segítségemre voltak az olvasmányaim.

El kell mondanom, hogy korábban soha nem olvastam spirituális irodalmat. Dolgozott ugyanis bennem a sok előítélet a hamis ezo-divatok kapcsán, és azt hittem, hogy a spiritualitás csak erről szól. De amikor a kezembe került az első Hamvas kötet, akkor őszintén elmondhatom, hogy megváltozott az egész szemléletmódom, és úgy éreztem, hogy itt van egy könyv, ami az én nyelvemen beszél, válaszol a kérdéseimre, és nagyon pontos, kimerítő válaszokat kapok. Hamvas után találkoztam a Bhagavad gítával, majd ajánlották Hawkins munkásságát, és így már nagyon sokan dolgoztak nagyerőkkel azon, hogy valamit kezdeni tudjak a kontrollmániámmal.

Egyre jobb lett minden, az élet egyre élvezhetőbbé és szabadabbá vált. Jöttek azonban folyamatosan az újabb és újabb kihívások, amelyek azt tették próbára, hogy valóban haladok-e kontroll-ügyben. Feltűnt, hogy egyre nagyobb, egyre súlyosabb helyzetek adódnak, amelyek mind ugyanazt kívánják meg tőlem: az elengedést és az önátadást.

Ma már meg sem kottyan egy olyan helyzet, amin 4 évvel ezelőtt hónapokig képes lettem volna szorongani. Adódnak viszont más, súlyosabb helyzetek, amikor ellen kell állnom a kontroll csábításának. Valahol ezt érzem az egyik életfeladatomnak. 2020 végképp erről szólt, társadalmi, globális szinten is. Véleményem szerint nem várnak ránk könnyű évek, viszont nagy lehetőségünk van a növekedésre, egyénként és társadalmi szinten egyaránt.

Én magamnak azt kívánom 2021-re, hogy képes legyek a még mélyebb elengedésre és önátadásra. Ezt kívánom mindannyiunknak, mert meggyőződésem, hogy ez vezet az elégedett, hálán alapuló élethez, amiből a nyugalom és az egészség fakad.

A képet Biegelbauer Lilla készítette, akinek a kontrollról szóló írását itt olvashatják el.

Minden kedves olvasónknak boldog új évet kívánok!