Elménk az evolúció terméke, mely a gondolati folyamatok, emlékek, vágyak, érzelmek összességéből áll, és amelynek megjelenése és fejlődése a törzsfejlődés során a túlélést volt hivatott szolgálni. Gondolatainkat a magunkénak tekintjük és nagyra becsüljük. Egyetlen elemi vágy energizálja őket: a gondolkodás vágya.

Az ingerszegény környezet, esetleg a pillanatnyi csend élménye sokueállnkat megrémít, és kényszert érzünk, hogy a „történjen már valami!” felkiáltással mindig újdonságot keressünk.

Ahogy Hawkins doktor is mondja, az elme 99%-ában mindig csend honol. Egyfelől furcsa ez a megállapítás, mert azt tapasztaljuk, hogy elménk tele van gondolatokkal. Ezt az illúziót az táplálja, hogy elménknek az az 1%-nyi gondolatoktól hangos része egész figyelmünket leköti, valósággal elkápráztat. A gondolatözönt nem tudjuk leállítani. Minél inkább szeretnénk, annál nehezebben megy. Másfelől, ha az elme nem lenne csendes, nem tudnánk, hogy egyáltalán gondolunk valamire. Úgy, ahogy a felcsendülő dallam a mögötte meghúzódó csendnek (szüneteknek) köszönhetően hallható, a gondolatok megtapasztalását a végtelen csend háttérfüggönye teszi lehetővé.

Miért is gondolkodunk egyáltalán? A túlélésért. Az elme a szorongás és a biztonság miatt gondolkozik. Két dolog foglalkoztatja: a múlt és a jövő. A múlt észlelése torzított, ezért a tévedés elkerülhetetlen. Némelykor fájdalmas emléke megbocsátással semlegesíthető. A jövő pedig arról szól, hogy megpróbáljuk irányítani az eseményeket. A jövő előrevetített, kínzó képét azzal tudjuk semlegesíteni, ha átadjuk magunkat Isten akaratának, teljesen és feltétel nélkül. Ha ezt sikerül megtennünk, akkor rájövünk, hogy biztonságban vagyunk. Ha megéljük azt, hogy mindig teljes biztonságban vagyunk, akkor az elme lassan elcsendesül, hipnotikus hatása többé nem érvényesül. Nem kell többet a „túlélésért” gondolkodnia.

A múlt terheinek a feloldása elfogadás, elengedés és megbocsátás által, valamint a jövő felajánlása és az Istennek való teljes önátadás elvezet a jelenbe. Ha a jelenben tartózkodunk, akkor nincsenek gondolataink a múltról és a jövőről, így elménk elcsendesül. Rádöbbenünk, hogy az elmében csend honol, mindig is csend honolt, csak a szórakoztató felszín elvonta róla a figyelmünket. A csendben tartózkodva továbbra is megfigyelői és tanúi lehetünk az eseményeknek, és az egész csupán szórakozássá válik.

Meglepő módon, valahogy minden magától zajlik az isteni gondviselésnek köszönhetően, és az lesz az érzésünk, hogy minden jól van úgy, ahogy van. A fizikai test továbbra is végzi a dolgát, ha úgy adódik beszél, eszik stb. Mindez azonban a belső csendet nem zavarja meg, úgy, ahogyan az óceán felszínén tomboló vihar sem tudja a mélység csendjét háborgatni. A csendet és a békét kívül hiába keressük, bennünk van. Így bárhova elvihetjük magunkkal, a külső történésektől függetlenül.

Végső soron a belső csend, a belső béke az az állapot, amelyben Isten Jelenléte megtapasztalható. Eckhart Mester szavait idézve: „…az Igének jobb segítője nem lehet, mint a csend és hallgatás…”.