Mircea Eliade Az örök visszatérés mítosza, avagy A mindenség és a történelem című műve az archaikus társadalomról alkotott alapvető felfogásokat tárgyalja. A szerző vizsgálódása során különös megdöbbenéssel ismerte fel a hagyományos társadalmak egyik jellemzőjét: a lázadást a konkrét történelmi idő ellen, az újra meg újra jelentkező visszatérési vágyat a dolgok kezdetének mitikus idejébe a „Nagy Időbe”.

Az örök visszatérés mítosza nem foglalkozik közvetlenül a történelem kérdéseivel. Szándéka ugyanis az, hogy az archaikus társadalmak elméleti kutatásához adjon vezérfonalat. Ezt a területet mutatja be egyszerűen, ami felkeltheti többek közt azoknak a filozófusoknak a figyelmét, akik gyakorta ismerik fel kérdéseiket és azok megoldásának módját ókori filozófusok írásaiban, illetve a Nyugat szellemi történetének egyes helyzeteiben.

Mircea Eliade ebben a tanulmányában azt a képet vizsgálja, amelyet az archaikus társadalomban élő ember önmagáról alkot, és azt a helyet, amelyet önmaga a világmindenségben elfoglal. Az archaikus vagy hagyományos és a zsidó-keresztény hagyománytól befolyásolt modern társadalomban élő ember között az a legszembetűnőbb különbség, hogy az előbbi elszakíthatatlanul kötődik a mindenséghez és annak ritmusaihoz, az utóbbi viszont csak a történelemmel való kapcsolatát hajlandó elismerni.

Az archaikus ember szemében természetesen a mindenségnek is megvan a maga „történelme”, ez azonban szakrális történelem, amelyet a mítoszok őriznek meg és adnak tovább. S mi több, ezt a történelmet végtelenül lehet ismételni, mert a mítoszok egyben mintái azoknak a szertartásoknak, amelyek újra meg újra jelenvalóvá teszik az idők kezdetének sorsdöntő eseményeit.

Mircea Eliade a második angol kiadáshoz szánt előszavában azt írja, hogy ezt a könyvét tekinti a legjelentősebbnek, és ha megkérdezné tőle valaki, hogy könyveit milyen sorrendben érdemes elolvasni, akkor azt tanácsolná, hogy ezzel kezdje.