Az igazság egyszerű

Az egyik kedvenc rajzfilmemben hallottam, hogy „szerintem nincs olyan, hogy valaki mélyen legbelül jó ember. Egyszerűen csak az van, amit az ember tesz, és ahogyan viselkedik.” Ezt akkor mondja a főszereplőnek a legjobb barátja, amikor az kétségbeesetten felteszi neki a kérdést, hogy „de szerinted mélyen legbelül jó ember vagyok?” Erre a kérdésre pedig azért kerül sor, mert az illető folyamatosan átver másokat, gyakran kihasználja a körülötte élőket, és meglehetősen önzőn éli a mindennapjait. Érzékeny jellem, de mégis szélsőségesen önző, és a viselkedésében ez nyilvánul meg a legtöbbször. Közben ő is érzi, hogy amit tesz, nem helyes, a barátaival, munkatársaival és a családjával nem úgy kellene viselkednie, ahogy azt folyamatosan teszi, de mégsem tud változtatni a szokásain, nem képes túllátni a saját önzésén, és amikor összeomlik a bűntudata súlya alatt, akkor azzal próbálja nyugtatni magát, hogy de ő legbelül azért jó. És erre érkezik a kíméletlen válasz: ne ámítsuk magunkat azzal, hogy van egy „legbelülnek” nevezett hely, ahol semlegesíthető mindaz, amit az ember a mindennapokban tesz. Annyi van, amennyit az ember megtesz. A döntései, a viselkedései magukért beszélnek.

Ez a mondat nagyon mélyen megérintett, és úgy éreztem, hogy sok minden a helyére került bennem, amikor ezt kimondta a főszereplő legjobb barátja. Vannak olykor igazságok, amikre az ember már rég rájött, vagy elkezdtek valamiképpen megfogalmazódni benne, de még nem kristályosodtak ki, nem tudatosultak a maguk teljességében. Egy olyan életszakaszban hallottam ezt a mondatot, amikor pontosan ez foglalkoztatott – legbelül – és már hajlottam arra, hogy ezt így én magam is megfogalmazzam és kimondjam, de még nem érett meg teljesen. És amikor ott a rajzfilmben elhangzott, akkor hirtelen minden olyan egyszerű és tiszta lett. Itt az ideje, hogy merjek hinni a szememnek – gondoltam, és merjem elhinni azt, amit az emberek viselkedése közvetít. Súlyos hibám, hogy szeretem idealizálni a dolgokat és az embereket. Nagyon ritkán és nagyon nehezen tudom meglátni az emberben azt, ami ő, anélkül, hogy rávetíteném azt, amit én látni szeretnék benne, vagy amitől éppen félek, hogy látni fogom benne. Azt hiszem ebből az idealizálásra való hajlamból is fakad, hogy az emberek gyakran végignézik, ahogy valaki, aki számukra igen fontos, megkérdőjelezhetően viselkedik, megkérdőjelezhető döntéseket hoz és bántja a környezetét, és azzal nyugtázzák, hogy „de legbelül jó ember.” Így nem kell szembenézni azzal, hogy valaki, aki nekem fontos, következetesen bántóan viselkedik, nincs tekintettel a környezetére stb. Vagy akár saját magamat is idealizálhatom ilyen módon: él bennem egy kép, hogy milyen szeretnék lenni, és amikor képtelen vagyok ennek a képnek megfelelni, akkor megmagyarázom magamnak, hogy de „legbelül” tulajdonképpen olyan vagyok, csak hát a körülmények…

Másrészt viszont az erkölcsi relativizmus is okozza ezt szerintem. Az elmúlt években-évtizedekben ideológiává vált a félreértelmezett elfogadás, megértés és tolerancia. Ennek a toleranciának az értelmében az elfogadás valami egészen mást jelent, mint amit meglátásom szerint az elfogadásnak – a másikénak és a magaménak egyaránt – jelentenie kéne. Az elfogadás alapvetően ugyanis még nem jelent legitimálást. Elfogadom például, hogy egy veszélyes világban élek, amelyben nőként nem biztonságos éjszaka egyedül mászkálnom, de ez az elfogadás nem azt jelenti, hogy megmagyarázom, ez tulajdonképpen miért van jól így. Az elfogadás azt jelenti, hogy tudomásul veszem, mint olyan tényt, amin én éppenséggel nem tudok változtatni, és ennek megfelelően alkalmazkodom hozzá – nem fogok éjszaka egyedül bóklászni, ha nem muszáj. Ha van a környezetemben valaki, aki következetesen önzőn, bántón, vagy akár rosszindulatúan viselkedik az embertársaival, akkor elfogadni az én véleményem szerint ismét csak annyit jelent, hogy tudomásul veszem, és ennek megfelelően cselekszem és alakítom ki a határaimat az illetővel szemben. Ám az erkölcsi relativizmus elvei azt diktálják elfogadás címszó alatt, hogy meg kell találni a módját annak, hogy az embereket felmentsük a tetteik felelősségének súlya alól. Innen ered a „belül jó ember” ideológiája. Ma már mindenkit „is” meg kell érteni, és nem szabad „ítélkezni”, ami szintén az eredeti jelentéséből teljes mértékben kiforgatott fogalommá vált. Ahogy Hawkins írja a Valóság, spiritualitás és a modern emberben: a mára piedesztálra emelt érzékenység, és a fent említett rosszul értelmezett tolerancia „azt várja el a világtól, hogy gondoskodjon mindenkinek az infantilis egójáról. Így jön létre az ifjúkori elvárások és az önérdekű klikkek közötti folytonos konfliktusok megjátszott világa”. Ez a mesterségesen konfliktusokra épített világkép eredményezi az áldozati kultuszt, ami ismét csak azt követeli meg az embertől, hogy „ne bántson meg mást”, „fogadja el olyannak, amilyen”, miközben hátat fordít az erkölcsi törvényeknek, és hamisan erkölcsi törvénynek állítja be a teljes törvény- és igénytelenséget. Ha feladunk minden mércét, minden íratlan törvényt, akkor mi marad? Akkor mi mentén éljük az életünket itt és most, a mindennapok valóságában?

Azt is fontos észrevenni, hogy az erkölcsi relativizmussal nagyon szorosan összefügg az az attitűd is, miszerint minden megmagyarázható. Ennek értelmében pedig a nagyon is valóságos kérdések és problémák lassan szertefoszlanak, köddé válnak, és helyettük marad a sűrű elmélkedés, magyarázkodás. A jelenlegi járványhelyzet sajnos kiváló példa erre: pallérozott, gondosan kiművelt elmék töprengenek a járványhelyzet morális és etikai problémáiról, nagy eszmefuttatásokat lehet olvasni, mély filozófiai gondolatmeneteket az egyén és a társadalom viszonyáról, szabadságról, szabad akaratról, döntésekről, és élvezetes ugyan elmerülni ezekben a vitákban, csakhogy közben teljesen elsikkad a valóság. A valóság pedig az, hogy van egy helyzet, napi szinten döntéseket kell hozni, cselekedni kell, és meg kell tanulni, hogy mikor érdemes inkább csendben maradni és türelemmel várni. Ez pedig nem kiváltható hosszas eszmefuttatásokkal és filozófiai jellegű vitákkal. Azt gondolom, hogy a filozófiai és irodalmi műveltségünknek csakis akkor van valódi fedezete, hogyha nap nap után segít a belső életünket összhangba hozni a külső életünkkel, és azzal, ahogyan a minket körülvevő világban élünk, cselekszünk. Hiába virágzik a belső életünk, hiába szárnyal a szellem, hiába vagyunk fantasztikusan pallérozott elmék, hogyha a belső és a külső életünk közt hatalmas szakadék tátong. A hétköznapokban elkövetett gyarlóságok alól nem tudjuk felmenteni magunkat semmilyen eszmefuttatással. És nem is kell, mert emberek vagyunk, természetünkből fakadóan gyarlók, de ez nem jelenti azt, hogy nem törekedhetünk minden nap jobb döntéseket hozni, mint az előző napon. Amikor viszont újra meg újra rossz döntést hozunk, vagy akár elmenekülünk a döntés felelőssége alól, és közben abban fürdőzünk, hogy de „legbelül” ilyenek vagy amolyanok vagyunk, akkor szerintem se kint se bent nincsenek rendben a dolgok.

A valódi spiritualitás nem kibúvó, nem menekülő útvonal a hétköznapi valóság elől – sőt. Nagyon nehéz ráébredni, hogy mennyi hibát elkövetünk: szerintem itt a földi létben senki nem annyira kiegyensúlyozott, hogy teljes nyugalommal és békével nézzen szembe a saját hibáival, gyarlóságaival. Kellemetlen, fájdalmas, olykor szégyenteljes, de újra meg újra szembe kell néznünk a gyarlóságainkkal. Aztán pedig tovább kell lépni, de semmiképp sem azáltal, hogy magyarázzuk a bizonyítványunkat. Van ennek egy idő után egy felszabadító ereje: amikor az ember már valamelyest kibékült azzal, hogy nem lehet mindig jó, és megtanult szembenézni a hibáival. Egy idő után valahogy jobbá, élvezetesebbé válik az élet, ahogy az ember megéli azt, hogy nem világvége, ha valamit elrontott, ám tudja, hogy innen tovább kell lépni, és nem ragad le sem az önostorozásnál, sem pedig az önfelmentésnél.

Én is azt gondolom, hogy az embert nagyrészt a cselekedetei határozzák meg, és ebben a rajzfilmem csak megerősített. Az ember cselekszik jól, cselekszik rosszul, és ez így teljesen rendben van. És „legbelül” nem jó vagy rossz ember, hanem ember, olyan, amilyen lenni tud. De nagyon fontos, hogy az embertársaival, és úgy általában az őt körülvevő világgal hogyan viselkedik. Nem kell mindent túlmagyarázni, és nem kell mindent addig relativizálni, amíg már minden elveszti a súlyát. A sallangot kell eltávolítani, a mellébeszélést, a szemfényvesztést. Az igazság szerintem egyszerű.