Hamvas Béla:
Patmosz I-II.

Amint azt a Hamvas hagyaték gondozója, az életmű-kiadás szerkesztője, Dúl Antal a könyv utószavában leírja, Patmosz egy kis Égei-tengeri sziget, az aggastyán János apostol száműzetésének helye, ahol az evangélista az Apokalipszist, a Jelenések könyvét írásba foglalta. Tiszapalkonya pedig Hamvas Béla segédmunkási-raktárosi száműzetésének helyszíne, melynek hőerőműves-dübörgő turbinás-barakkos-emeletes ágyas-vaskályhás-verejtékszagú komor színfalai mögött, napi 8-10 óra kényszermunka „szellemsorvasztó” körülményei között alkotta meg az európai esszéirodalom csúcspontját.

Az író az ötvenes évek diktatórikus világát, annak fullasztó politikai légkörét csak sajátos madártávlatból láttatja. Bár ő „benne él, mégis fölötte áll, derűje, humora magasából lát rá e groteszk színjátékra. Mint mondja, a korrumpált világ őrjöngése egyetlen pillanatra se tévesszen meg senkit. Aki tud a hiteles létről, a nem korrumpálható valóságról, a tragikomédia legsötétebb fordulatán is csak mosolyog.”

Köztörvényesek, katonaszökevények és politikai átnevelésre ítéltek között szenet lapátolva és távvezetékek vasbeton-oszlopait szerelve születtek meg a kötet ilyen és ehhez hasonló igazgyöngyei: „Nem igazságot vár, hanem igaz életet, nem azt, hogy igazat mondjon, hanem azt, hogy igaz legyen.” Vagy: „Véletlenül lehet igazságot találni, de senki sem lehet véletlenül igaz.”

„Ami a Patmoszban fontos, olyan friss, mintha ma reggel vetették volna papírra.” Mert „közelebb vagyunk-e az alapálláshoz – a spirituális hagyomány által megtisztított és fölemelet életrendhez –, a »lét eredeti szövegének megfejtéséhez« ma, mint ötven éve?

A Patmosz alkotója saját oeuvre-jéről is elmondhatná: »A nagy művek között korkülönbség nincs. Minden nagy mű egyidejű. Minden nagy mű állandóan jelen van. Minden nagy mű kortársam.« (Az életmű, 187. oldal)”