Szavak

Életem során nem egyszer megéltem azt, hogy elfutottam valamilyen veszély elől, reális vagy akár képzeletbeli rém elől. Elbújtam, nem mertem szembenézni vele, inkább elmenekültem. Mindenkivel megtörténik ez legalább egyszer, gondolom. Egyszer mindnyájan menekülünk valami elől, valahonnan, valakitől, lehet az egy ember, egy ország, egy helyzet. Mindnyájan voltunk legalább egyszer menekültek. Mire is vágyunk ilyenkor? Egy jobb világra, megértésre, nyugalomra, szeretetre.


Az én nevem mások számára csupán egy betűkombináció: István. Lehet ez királyi név, egy filmrendezőé, egy szenté, vagy csak egyszerűen egy szabóé. Tudjuk, hogy ez csak egy címke, hiszen éppen úgy hívhatják ezt a testet Stevennek, Ștefannak vagy akár Rashidnak. A hatóságok szemében úgyis csak egy számkombináció vagyok, akárcsak ti.

Az ország, ahol élek, Románia: a térképen egy határokkal megjelölt terület, egy darab abból az EGYségből, amit úgy hívunk, hogy Föld. Éppen úgy élhetnék azonban az U.S.A.-ban, Magyarországon, vagy Ukrajnában. Az országnevek tudjuk, hogy csak címkék, éppen úgy, mint a személynevek. Szóval, ti úgy ismertek engem, mint István Romániából, és így minden teljesen rendben van. Elfogadtatok, megkedveltetek, és lehet, hogy meg is szeretettek. Feltétel nélkül. Csak úgy.

Na, de gyertek, játsszunk egy kicsit. Mondjuk, hogy én bevallom nektek: Menekült vagyok!!!! Csendesedjetek el, és hagyjátok az elmét, az egót, hogy elevenítse fel egy menekült jól ismert képét. Ha ez megvolt, ha összeállt az új kép, amibe belehelyeztetek, és megvannak az ehhez fűződő érzelmek is, akkor megkérdezlek: szeretitek-e Istvánt, a menekültet? Féltek tőle? Adnátok-e neki egy pohár vizet vagy egy tányér levest? Vagy netalántán befogadnátok-e a házatokba?

Tényleg félnétek tőlem? Hisz nem is tudjátok, hogy honnan és miért menekülök… Megkérdeznétek tőlem, hogy mi elől menekülök, ugye? De számítana ez egyáltalán, amikor a helynek, annak a világnak a neve úgyis csak egy címke? Gyertek, adjunk egy nevet ennek a helynek, és hívjuk Függőségiának. Ha megkérdezitek, hogy hol van Függőségia, csak annyit mondanék, hogy Mindenhol, ahol az ember él: közöttetek, a szemetek előtt. Egy olyan világ, amelyik a többire van ráhúzva. Ti tudjátok most már, hogy minden csak ráhangolódás kérdése. Csak frekvencia kérdése, hogy látod-e vagy sem ezt a világot. Akik látták a Tomorrowland című filmet, azoknak talán könnyebb felidézni azt a bizonyos átváltást, ami a két világ közötti átmenetkor történik.

Függőségiáról csak egy néhány szót: ez egy bűzös, ragacsos, lefele vezető ösvényekkel teli világ. Napfény nélkül. Ahol az embereknek nincs nevük. Nem Látnak, nem Éreznek együtt. Csak használnak, és kihasználnak. Nem könnyű kilépni onnan, mert a visszafele vezető út meredek, csúszós, és ráadásul a többiek, akik ott vannak veled, visszahúznak. Azt suttogják neked, hogy ha átlépsz a kerítésen, ott egy ennél veszélyesebb világ van, és aki egyszer átugrott, az soha többé nem jött vissza. Meleg van, túlságosan meleg, pokoli meleg, és a sebesség, amivel jössz-mész ebben a világban nagy, és egyre csak növekszik. Annyira nagy, hogy valójában nem is látod, merre jársz. Nem maradsz semmivel, csak az ürességgel, egy nagy űrrel. Több mint 15 éven át laktam ott, de nincs sok emlékem. Teljes évek hiányoznak az életemből, amire pedig emlékszem, az olyasmi, amiről nem szívesen számolnék be.

2011-ben szöktem meg onnan, akkor kezdtem menekülni. Új világot akartam találni magamnak. Egy jobbat, világosabbat, biztonságosabbat. Amikor átugortam a Kerítést, és belepottyantam ebbe a világba, a Realitásba, meglepődtem. Félelem fogott el: mi lesz velem? Felnéztem az égre. Tiszta volt, nagyon tiszta, rég nem láttam ilyen derültnek. Azt szerettem volna, hogy maradjon mindig ilyen felhőtlen. De nem lehetett. Beborult. A Realitás egy durva, veszélyes hely, főleg, ha rég nem jártál ott. Melyik Út hová vezet? Térjek le balra, vagy inkább jobbra? Ilyen kérdések cikáztak a fejemben.

Függőségia még látszott, ott volt. Visszapillantottam, akár vissza is térhettem volna, de elegem volt belőle. Vergődtem ide-oda, útmutatást kerestem, és óvatosan próbáltam előre lépegetni, lassan, félénken, bizonytalanul. Az új világban, az új ismerőseim között akadt aztán egy – szerintem ő is más világból érkezhetett –, aki azt mondta, hogy tudna segíteni rajtam. De csak, ha én is úgy akarom. Tudom, hogy nem lényeges a neve, mivel az csak egy címke, úgyhogy legyen csak E.

E. megkérdezte, hogy elmennék-e vele egy Új helyre, ahová ő járni szokott. Hová? – kérdeztem én. – Gyere el, és majd meglátod. Így léptem át még egy határt, most már ebben az új világban. Nem is tudom, van-e értelme ezt is elnevezni, hiszen úgyis csak egy újabb címke lenne, de azért legyen Hawkinsia. Így kerültem Függőségiából Hawkinsiába a Realitáson át, közétek, mint egy menekült. És ti felkaroltatok, megöleltetek, innom adtatok, szállást adtatok, feltételek nélkül, nem tudván, hogy honnan jövök, ki vagyok, milyen nyelvet beszélek, és milyen vallású vagyok. Csupán ember voltam a szemetekben. Egy menekülő ember. Egy menekült.

És most még egyszer megkérdezlek: féltetek tőlem? Tudtatok szeretni? Melyik Istvánt? A királyt, a filmrendezőt, a szabót vagy a menekültet? “Mert végül is a találkozás Önmagatokkal történt, és mindegyik találkozás Önmagatokkal történik. Nincs más, akit megismertek, se István, se E., se más, ezek csak címkék. Nincs más, akit megismerhetsz, csak Önmagadat. Az, hogy Önmagadat ismered fel a másik emberben, vagy éppen a másik embert fedezed fel önmagadban, egy és ugyanaz. Isten találkozik Istennel. Ismerj fel! Ismerj meg! Amíg féltek tőlem, amíg nem mertek velem szembenézni, amíg nem vagytok hajlandók magatokban felismerni engem, addig kénytelen leszek megjelenni más módon, más helyen. Úgy nevezik ezt, hogy projekció. Kivetítesz engem a világra, és úgy jelenek meg, mint gonosz főnők, trehány munkatárs, tiszteletlen beosztott, okoskodó anyós, félrelépő férj, házsártos feleség, gazdasági válság, rossz tanár, kétbalkezes sebész, korrupt politikus, vagy akár egy menekült képében jelenek meg előtted. Lehetőséget adok, hogy felháborodj, gyűlölj, kigúnyolj engem, aki te vagyok. Így is, úgy is velem foglalkozol. Törődni fogsz velem, mert egészen addig veled maradok, amíg meg nem szeretsz. Visszatérek egyre újabb és újabb formában. Tünetet váltok, és akár betegség alakját is kész vagyok magamra ölteni. Mindig veled maradok, hiszen te és én Egyek vagyunk. Egyszer majd megtanulsz annyira szeretni, amennyire én szeretlek téged. Meglepődsz azon, hogy szeretlek? Ne tedd. Én, az árnyékod, tényleg szeretlek. Nélkülem ugyanis sosem válhatsz teljessé, nélkülem örökre beteg és boldogtalan maradsz. De nem én hagylak el. Bármikor magadhoz ölelhetsz. Segítek abban, hogy megértsd: én vagyok az árnyékod, aki valójában te magad vagy.”

István, a menekült

KEDVEZMÉNYES
VÁSÁRLÁS!

MOST
10-22%-OS

AKCIÓ!

REGISZTRÁLJON OLDALUNKON
ÉS BELÉPVE FIÓKJÁBA
10-22%-OS KEDVEZMÉNNYEL VÁSÁROLHAT ÁRUHÁZUNKBÓL.
close-link