Miféle szerzet a fordító?

Érdekes megfigyelni az emberek hozzáállását a fordításhoz mint szakmához, illetve e szakma képviselőjéhez, a fordítóhoz. Vannak, akik e szakma létjogosultságát sem ismerik el, mert szerintük fordítani bárki tud, aki két nyelvet elég jól ismer, ha pedig mégsem boldogul, akkor ott van segítségnek a Google fordító, vagy mindenféle számítógépes fordítóprogram. (A gépi fordítás vs. hagyományos fordítás kérdéséről részletesebben majd egy következő bejegyzésben.) Mások úgy gondolják, hogy a fordítás annyira nehéz, időigényes munka, és oly kevés erkölcsi, valamint anyagi elismeréssel jár, hogy legfeljebb valamilyen megszállott időmilliomos pazarolhatja erre a drága idejét ebben a rohanó és anyagias világban.Ha jobban belegondolok, ez utóbbi


meglátásban van is egy szemernyi igazság, legalábbis ami az időigényességet illeti. Ugyanis – bár furcsán hangzik – abból lehet jó fordító, aki szívesen bíbelődik el az apró részletekkel, sőt ideális esetben ez a hobbija. Hogyan is szánhatna másként valaki oly sok időt és energiát egy ilyen fáradságos és oly kevéssé megfizetett munkára, mint amilyen a fordítóé? Csakis úgy, ha a szövegekkel való “játszadozásban” leli örömét, ha ez a szenvedélye. Lássuk tehát, hogy a fentieken és két nyelv alapos ismeretén kívül mi mindenre van még szüksége egy fordítónak, milyen is a jó fordító? Türelmes és kitartó. “Addig fel nem állok a számítógép mellől, amíg ezt be nem fejeztem” – gondolja magában még akkor is, ha éppen éhes, szomjas, vagy egyéb fiziológiai szükségletek gyötrik.

Kifinomult szimatával azonnal felfedezi, könyörtelen kritikai érzékével pedig azonnal kiszűri a forrásszöveg esetleges zavaros gondolatmeneteit, nehézkes fogalmazását, a szükségtelen szóismétléseket, az értelemzavaróan hosszú mondatokat, stílushibákat. Tudja ugyanis, hogy ezek szolgai átültetése a célnyelvi szöveg érthetőségének rovására menne.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy mindig résen van, ösztönösen működő, egészséges önvédelmi rendszere azonnal bekapcsol, ha rosszul megírt mondatra talál, vagy ha olyan kultúraspecifikus kifejezésre bukkan az eredeti szövegben, amelynek lefordítása veszélyeztetné az üzenet akadálymentes átadását. Miért önvédelem ez? Mivel nem fűzhet lábjegyzetet minden nehezen érthető mondathoz (pl. így: “E mondat fordítása ön szerint csapnivaló? Látta volna az eredetit!”), és ha el akarja kerülni, hogy egy eredetileg is nehézkesen megfogalmazott mondatért őt okolják, jobban teszi, ha az előző bekezdésben leírtak szerint jár el. Kíváncsi, és mindig kész tanulni. Ha nem ismeri a fordítandó szöveg szakterületét, nincsenek meg a szükséges háttérismeretei, akkor csak a szavakat tudja lefordítani, a szöveget nem. Ez esetben az olvasó hamar megérzi, hogy a fordítás sántít, nem megbízható. Ha a fordító nem érti, hogy mit fordít, az olvasó hogyan érthetné? A jó fordító tehát előveszi a lexikonokat, böngészi a világhálót, megkérdez egy szakembert, hogy alapos jártasságra tegyen szert abban a témában, amelyet fordít, mert csak így tudja hitelesen tartalommal telíteni a lefordított szöveget.

Ismeri a szövegírás, a szövegszerkesztés minden csínját-bínját, ugyanis a szöveg értelmének kibogozása nem az olvasó feladata, hanem a fordítóé, még akkor is, ha az értelmetlen – sőt, főleg akkor. Az ő feladata kiszűrni a néha torlódó mellékneveket, a felesleges szóismétléseket, az üresjáratokat. Bármilyen ellentmondásosnak tűnjön is, úgy kell hűen átadnia az eredeti szöveg üzenetét, hogy végül perspektívát váltva – a lefordított szöveg érthetősége kedvéért – mégis elszakadjon tőle. Ez konkrétan azt jelenti, hogy fel kell ismernie a fordításnak azon furcsaságait, amelyek a két nyelv szerkezeti különbségeiből adódnak, és úgy kell átalakítania a végső szöveget, hogy az olvasó számára ne tűnjön idegenesnek, fordítás ízűnek. Mindezt bizonyos veszteségek árán is meg kell tennie, még ha ezzel a szöveg az eredetihez képest kevésbé árnyalttá válik is. Az üzenet átadásán kívül ugyanis az is fontos, hogy az olvasó számára úgy tűnjön, mintha a szöveg eredetileg is az ő nyelvén íródott volna.

A fordítónak jó döntéshozónak kell lennie, ugyanis lépten-nyomon számtalan lehetőség közül kell választania. Tudatában kell lennie – sőt, az a jó, ha örömét leli abban –, hogy munkájának eredménye teljes egészében a döntésein múlik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy állhatatosságra és önbizalomra is szüksége van ahhoz, hogy minden egyes felmerülő kérdésben dönteni tudjon.

Művészi hajlamai vannak. Hacsak nem egy bevásárlási listát fordít le, minden esetben átnézi, átgondolja, átalakítja és átírja az eredeti szöveget, szem előtt tartva a célnyelv szokásrendszerét és az olvasó elvárásait. Nagyban gondolkodik: az eredeti művet teljes egészében teremti újra, ez pedig csak annyira sikerülhet jól, amennyire jó a fordító.

Igazi könyvmoly, otthonosan mozog a célnyelvi irodalomban. Lévén, hogy a fordítás nem más, mint utánzás, a fordító sikerének kulcsa, ha tudja “hogy is mondják ezt magyarul”. Rengeteget olvas tehát, ugyanis a nyelv és az illető nyelv irodalmának tökéletes ismeretére törekszik.

Kitűnően kommunikál, érzéke van a szójátékokhoz, félszavakból is ért, kedvét leli a nyelv szépségeiben, és mesterien bánik vele.

Jól érzi magát ebben a másodlagos, kevéssé méltányolt közvetítői szerepben, miközben teljessen tisztában van azzal, hogy a létrehozott “új” szövegért kizárólag ő a felelős.

Ambiciózus, ami azt jelenti, hogy akkor is képességei maximumát nyújtja, ha tudja, hogy a fizetség nem lesz ezzel arányos mértékű. Ezért türelemmel veszi tudomásul a késleltetett jutalom tényét, amit ráadásul rendszerint nem jelentős pénzösszeg, kitüntetések, díjak vagy egyéb elismerések formájában kap. Paradox módon a fordító legnagyobb jutalma az, ha a lefordított mű úgy működik, akár egy varázsköpeny: láthatatlanná teszi fordítóját. A fordító számára az a legnagyobb dícséret, ha egy általa lefordított könyv recenziójában a kritikus a szerző stílusát dícséri, és az olvasó is megfeledkezik arról, hogy fordítást tart a kezében.

(Felhasznált irodalom: Judy Szöllősy – Hunglish into English. The Elements of Translation from Hungarian into English, Corvina, 2007)