Laboránsból fordító, avagy miből lesz a cserebogár

Hajdanán, mint minden kisgyerektől, tőlem is kérdezgették a felnőttek, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Első válaszom erre az volt, hogy takarítónő, ami jókora derültséget keltett. Ugyanis mindig irigyeltem a bejárónénit, akire soha senki nem szólt rá – „tedd már le azt a seprűt, mert még felbuksz benne”, „nem a te kezedbe való az még”, „poros lesz a rózsaszín horgolt ruhácskád”, „tönkre teszed a fehér harisnyádat és a fekete lakkcipődet” – kedvére sepregethetett, amikor csak akart. Később aztán olyan mesterségek sorjáztak a listámon, amilyen iskolába jártam éppen. Amikor zeneiskolás voltam, akkor zongoraművész szerettem volna lenni, amikor egy rövid ideig tánccsoportba jártam, akkor a balett felé kacsintgattam, később pedig a természettudomány


profilú osztályban a gyógyszerészi pálya felé fordultam. Egyikből sem lett semmi. A zenészkarrierhez nem voltam elég tehetséges. A tánctanárom nagyon bíztatott, láthatott bennem valamit, de későn derült ki, hogy volna hajlamom a baletthez. A balerinák ötéves korban kezdik a tánctanulást, nem tizenöt évesen. A gyógyszerészeti egyetemre pedig a harmadik felvételin sem jutottam be, 8-9-szeres volt a túljelentkezés akkoriban.

Így aztán, érettségi után a marosvásárhelyi gyógyszergyár vett fel laboránsnak, bár nem a gyárban dolgoztam, hanem a Megyei Kórházzal való együttműködés keretében a Szívsebészet biokémiai kutatólaboratóriumába kerültem. Itt jöttem rá arra, hogy a gyógyszerészeti pálya és az ezzel is együtt járó pipettázás, kémcsövekbe töltögetés, analitikai méricskélés nem az én kenyerem. A laborban voltak olyan időszakok, amikor a kutatási terv kidolgozása alatt nem volt konkrét laboratóriumi munkám, és ilyenkor az angol nyelvű szakirodalmat kellett tanulmányoznom, sőt bizonyos szakcikkekből le is kellett fordítanom részleteket. A bökkenő csak az volt, hogy sosem tanultam angolt. Az iskolában francia és német nyelvet próbáltak tanítani. Annak ellenére, hogy MINDEN EGYES SZÓT ki kellett keresnem a szótárban – még a névelőket és kötőszavakat is – egyáltalán nem esett nehezemre a fordítás, szívesen végeztem ezt a feladatot, és valamilyen rejtélyes módon, ennek eredményeként értelmes román nyelvű szövegek kerültek ki a kezem alól. Hogy könnyebben menjen ez a munka, kölcsönkértem egy „Tanulj angolul tanár nélkül” (Engleza fără profesor) című tankönyvet, és sorra oldottam belőle a nyelvtani gyakorlatokat. Sokszor fogalmam sem volt, hogy miért úgy helyes, ahogy a megoldásoknál írta, de az ismétlődésekből leszűrtem a következtetést, hogy milyen szabályok érvényesülnek, és ezeket próbáltam alkalmazni első „szakfordításaimban” is.

Már 23 éves voltam, amikor rájöttem, hogy talán érdemes volna felgyorsítani egy kicsit az angoltanulási folyamatot, és magánórára kezdtem járni. Elképesztő könnyen ment minden, akkori tanárnőm hitte is meg nem is, hogy sosem tanultam angolul, sem az iskolában, sem később. Ugyanis, ha beszélni nem is tudtam, kiderült, hogy – a nem szinkronizált, hanem feliratozott filmekből, és a kamaszkoromban nagy mennyiségben „fogyasztott” popzenéből – jókora passzív szókincs mit sem sejtő birtokosa voltam. Ehhez adódtak még hozzá autodidakta próbálkozásaim, melyek eredményeként – most már tanári segítséggel – nagyon gyorsan haladtam. Ekkor kezdtem angol nyelvű regényeket olvasni, szorgalmasan kijegyzetelve szószedetembe MINDEN ismeretlen szót.

Később aztán középszintű nyelvtanfolyamra is beiratkoztam, ahol egy londoni tanárnőm volt, és aki játékos, közvetlen módszerével élményszerűvé tette a csoportos tanulást.

Ezután iratkoztam be egy tanárképző tanfolyamra Kolozsváron, ahová nyelvtudásom alapján már simán felvettek, és ahol remek kiscsoportos pedagógiai módszereket tanultam. Ezt később a Talentum Alapítvány óvodás és kisiskolás csoportjai bőrén mélyítettem jól bevált gyakorlattá, akik nagyon fogékony és hálás tanítványoknak bizonyultak.

Idővel letettem Bukarestben a TOEFL nyelvvizsgát, amivel semmilyen célom nem volt azon kívül, hogy kipróbáljam nyelvtudásomat vizsgakörülmények között is. Lévén, hogy tétje nem volt, izgalmas kvízjátéknak tűnt, ahol közel maximális pontszámot értem el. Aztán tovább játszogattam az angol nyelvvel, és kedvtelésből foglalkoztam vele. Ahogy mások keresztrejtvényt fejtegetnek, én hobbiból fordítgattam. Csodálatos agytorna és egyben kihívás is volt például a nagyapám önéletrajzi regényét megpróbálni lefordítani magyar nyelvről angol nyelvre.

Közben teltek-múltak az évek, és már nem a biokémiai laborban dolgoztam, hanem a Közegészségügyi Központ könyvtárában, ahol főleg számítógépes szövegszerkesztési és szakfordítási feladataim voltak. Az intézet főként orvostudományi, vegyészeti, biokémiai és közegészségügyi kutatásokkal foglalkozott, úgyhogy fordítási szakterületeimet ez határozta meg.

Talán még mindig ott dolgoznék, ha 2008 szeptemberében édesanyám nem olvas el, és nem nyom a kezembe egy újsághirdetést, miszerint a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem angol-magyar fordító szakot indít. Elolvastam, és máris indultam beiratkozni. Negyvennégy évesen, család, háztartás és munkahely mellett kezdtem el megkésett tanulmányaimat. Csodálatos, bár nem könnyű három év következett, mialatt nemcsak felfrissítettem a korábban tanultakat, hanem rengeteg új dolgot szívtam szivacsként magamba. Nem csak elméleti, nyelvészeti ismereteim gazdagodtak, hanem rengeteg gyakorlati jellegű, hasznos tudás birtokába is jutottam. Tanáraim, akik mind nagytudású nyelvészek, fordítók és tolmácsok, bevezettek a mai modern fordítószakma rejtelmeibe, és olyan hasznos eszközöket is a kezembe adtak, mint például a számítógépes fordítástámogató rendszerek. A második év közepén felmondtam a munkahelyemen. Egyrészt nem akartam energiámat megosztani, kizárólag a fordítószakmára akartam összpontosítani, másrészt tudtam, hogy tanulmányaim után a saját lábamra akarok állni, és szabadúszó fordítóként akarok boldogulni.

Így terelt a sors erre az útra, így lett a hobbim egyben a szakmám is.